Korábban már említettem a kedvenc romantikus könyveim posztban Julianne Donaldsont, az Edenbrook szerzőjét. Azóta elolvastam még egy könyvét, ami szintén említésre méltóra sikeredett. A kérdés, hogy tekinthető-e az írónő Jane Austen utódjának?
Nos, Donaldson könyveiről tudni kell, hogy történelmi romantikus regények, és nagyjából Austen korában játszódnak. A történetei elragadóak, különösképpen az Edenbrook, én legalábbis nem tudtam letenni, két kicsi gyerek mellet is elolvastam nagyjából két nap alatt. Tipikusan olyan könyvek, hogy nem kell ráhangolódnia az olvasónak, megszoknia a nyelvezetet, a környezetet. Már az első pár mondatnál megelevenedett előttem a történet, a szereplők életre keltek, és onnantól se kép se hang. Vagyis ez lett volna, ha öt percenként nem kellett volna szaladnom macskát keresni, kiszedni az ágy alól a nénós autót, vagy valami izgalmasabb játékot hordanom a kisebbik elé. De sebaj, amint nyugi volt, és visszapillantottam a lapok közé, máris ott folytatódott minden, ahol abbahagytam.
Továbbá az is nagyon tetszett, hogy nem úgy kezdődnek a történetek, hogy az első találkozás után már mindent kipróbálnak egymáson a szereplők, és utána megy a szenvedés, hogy akkor most szeretem-e vagy sem, holott már testileg kitárulkoztak egymás előtt. Tudom, hogy manapság is így mennek a dolgok, de ettől függetlenül én ezzel nem értek egyet, és könyv formájában pedig utálom az ilyen regényeket - sajnos volt ilyenhez is "szerencsém" az elmúlt hetekben - .
Azt szeretem Austen-ban, hogy a szerelmet, a vívódásokat, a csalódásokat, a vágyakat a lehető legtisztább módon mutatja be, és vezeti végig rajta az olvasót, ami sokkal izgalmasabb és szerethetőbb, mintha egy ágyjelenettel kezdődik a könyv két idegen között, akik esetleg egymásba szeretnek a könyv végére... Austen könyveiben még csók jelenetek sincsenek, mégis ízig-vérig romantikus könyvek, és ez az igazi művészet szerintem! Persze tudom, hogy más volt sok minden akkoriban, és hogy nem voltak szentebbek az emberek, ettől függetlenül én sokkal többre tartok egy olyan regényt, ami belülről táplálkozik, és onnan bontja ki a szerelmet, és a regény csúcspontjaként pedig bevallják egymásnak az érzéseiket a főszereplők, és/vagy lánykéréssel végződik a történet.
Nos, Donaldson követte ebben a tekintetben Austen stratégiáját, ami nagyon megnyerő volt számomra. Igazán romantikus, jól felépített könyv, mindez úgy, hogy nagyjából csak az utolsó lapon érnek egymáshoz a szereplők.
Mindazonáltal sokkal mozgalmasabbak is Julianne regényei, mint ahogy azt Austen-tól megszokhattuk. Vannak benne váratlan és meglepő fordulatok, amik nem várt helyen és időben történnek meg. Ez nagyon üdítő volt, kifejezetten jót tettek a könyvnek. Nem mintha egy Austen regényben nem lettek volna hasonlók, mégis azok valahogy máshogyan voltak érdekfeszítőek.
Amiről még mindenképpen szót kell ejtenem, az a nyelvezet. Nem az eredeti kiadásokat olvastam, viszont Austen nyelvezetéhez képest Donaldson igen csak szegényesen fogalmazott. Azt leszámítva, hogy udvariasak egymáshoz, és magázódnak a karakterek, semmi több nem jön át annak a korszaknak a beszédstílusából és eleganciájából, míg Austen briliánsan megalkotta, és visszaadta azt. Persze tudom, ő kortárs volt, és nem eshetett nehezére, mégis jobban örültem volna, ha egy kicsit visszaadják Donaldson könyvei is azt a hangulatot.
Továbbá számomra Austen könyvei sokkal mélyen szántóbbak, bonyolultabbak, maradandóbbak, és tanulságosak is egyben, míg Donaldson regényei inkább egy lazább, könnyedebb stílust képviselnek.
Mindent egybe vetve úgy gondolom, hogy bár kortárs írónőnk remek könyveket alkotott, azt azért én nem mondanám, hogy felérnek egy olyan klasszikussal, mint mondjuk a Büszkeség és Balítélet, azonban mindenképpen méltó helyük van mellette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése