Ez az első poszt, amit a VKP (Vigyázz! Kész! Posztolj) kihívás keretein belül írok, ami a szeretem a munkám mert... címet viseli. Nos, én azért szeretem a "munkám" mert MAMI vagyok!
Amíg terhes voltam az első fiúnkkal és bejártam dolgozni, sokat gondolkoztam azon, hogy milyen lesz majd itthon lenni. A kollégáim egy nagyon kedves kis búcsúparti keretein belül engedtek utamra az anyaság számomra eddig ismeretlen világába. Nagyon vidám voltam végig, szinte rákényszerítettem magam, mert nem akartam sírni. Nem mintha a jövőtől féltem volna, de tudtam, hogy most egy korszak hamarosan lezárul az életemben, és elkezdődik egy teljesen új.
Az anyaságot nagyjából ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor az ember hullámvasutazik. A fent és lent váltakozása. Van, hogy nagyon könnyű és idilli minden, és van, amikor legszívesebben kilőném magam a holdra egy rakétával, hogy legyen öt darab nyugodt percem. És a legjobb az egészben, hogy ezek az érzések nem hetenkénti, vagy naponkénti hullámokban törnek az ember lányára, neem. Van hogy egy órán belül többször is! Ez a legszebb az egészben. :)
Az az igazság, hogy én az a típus vagyok, aki nagyon szeret itthon lenni a gyerekekkel, és ameddig lehetséges, maradni is fogok. De az hozzá tartozik az igazsághoz, hogy az anyaság mellett szükségem van valami más elfoglaltságra is, ahol feltöltődhetek és kikapcsolhatok egy kicsit. Ezért sem hagytam abba az egyetemet amikor megszülettek a gyerekek. Bármilyen nehéz is két kisgyerek mellett tanulni, ez nekem olyan, mint egy terápia. Kicsit kiléphetek a mami énemből és átnyargalok az egyetemista énembe. Óriási feltöltődés számomra beülni egy-egy előadásra, sőt még vizsgázni is olykor, bármennyit is kínlódok előtte lévő nap a tanulással.
Viszont akár pár óra elteltével is, amit a gyerekek nélkül töltök, máris rendkívül tudnak hiányozni, és alig várom, hogy egy szünet alkalmával leszaladjak és jól megölelgessem őket. Egy-egy konzultáció után rendszerint megújultan, és sokkal frissebben térek vissza az egyetemista létből a mami létbe.
Szerintem az anyaság is munkának számít, annyi különbséggel, hogy nem kapunk érte fizetést. Legalábbis pénzbelit, mert amit a gyerekektől kapunk az felbecsülhetetlen. Ráadásul egy anyának egyszerre kell lennie orvosnak, ápolónőnek, pszichológusnak, szakácsnak, tanárnak, takarítónőnek és még sorolhatnám.
Szerintem hazudik, aki azt mondja, hogy az anyaságban nincsenek embert próbáló időszakok, minden csupa rózsaszín csillámpor, tökéletes móka és kacagás, és ha valaki megfogalmaz ezzel ellentétes gondolatokat, azt máris elkönyvelik rossz anyának, sokszor azok, akiknek még egy macskájuk sincsen, nem hogy gyerekük. Ugyanakkor a másik oldalt sem érdemes túlhangsúlyozni, mert akkor valóban felmerülhet a gyanú, hogy az illetőnél esetleg gondok vannak. Mindenesetre rájöttem, hogy humorral nagyon sok mindent lehet kezelni.
Különben is, annyira gyorsan nőnek a gyerekek, nem rég született meg a nagyobbik fiam, és néha el sem hiszem, hogy már a kicsi is négy hónapos múlt. Ez az időszak, amit velük tölthetek egy hatalmas kincs, és soha vissza nem térő lehetőség, aminek szeretném minden pillanatát úgy igazán megélni, és a nehezebb napokból is a legjobbat kihozni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése